2023. október 4., szerda

Család

 Azt már meséltem, hogy elköltöztünk, de azt szerintem nem, hogy azóta majdnem a duplájára bővült a családunk. Évente egy-egy fő csatlakozott hozzánk, és a gyerekekkel - különösen Noéval (aki olyan nagy már, hogy nem tudom többé Nyúlnak nevezni) - egyetértünk abban, hogy ezt a tendenciát kívánjuk folytatni (Tetkós nem ért egyet, ezért aztán vele nem beszélünk ilyesmiről. Itt jegyezném meg, hogy a tavaly érkezett családtagot ő mutatta be nekünk, az idén érkezettet pedig egyenesen ő hozta a háztartásba.)

Úgy döntöttem, mindannyiuk történetét el fogom mesélni, de most csak megmutatnám a négy szívünkcsücskét, akikkel sokkal teljesebb és boldogabb lett az életünk. Nagyon büszke vagyok rájuk is, Tetkósra is és a gyerekekre is, akik olyan szépen bánnak az összes jövevénnyel, mintha valóban a testvéreik lennének. Azaz... attól sokkal szebben, mert egymással eléggé csúnyán tudnak viselkedni.

1. Cukcsi

Érkezése: 2020.12.09.



2. Slash

Érkezése: 2021.06.18.



3. Tesla

Érkezése: 2022.10.22.




4. Apolló

Érkezése: 2023.05.23. (Teknősök világnapja)


Sajnos azóta, hogy ezt a bejegyzés elkezdtem írni, eggyel kevesebben vagyunk, az én lelkem pedig újra haldoklik.


2022. október 22., szombat

Egy

Ma reggel veszteségíze volt a levegőnek. 

Semmilyen érzésem nem volt, de ez így konkrétan megfogalmazódott bennem, játszogattam vele, megjegyeztem, gondolom, hogy egyszer majd leírjam. Még az automatás kávé is eszembe jutott, mert amikor legutóbb elveszítettem valakit, aki nagyon fontos volt, többször is ittam kávét a kórházi automatából, mintha attól minden rendben lenne. Na, pont ilyen volt a levegő akkor is. (Ugyanilyen őszi nap volt, most döbbenek csak rá.) De mindegy is, mondom, ez egyszerűen csak egy mondat volt az agyamban. Az akkori, sok évvel ezelőtti baljós felhő újra körülöttem lebeg már egy ideje, sötétszürke, szívet bénító gáz, az él-még-de-már-nem-menthetem-meg, ezúttal azonban igyekeztem, hogy ne engedjem át magam neki.

Terveket gyártottam, ahogy a többiek is, hogy mi majd csakazértis, tudod. Mi majd hazahozzuk, hogy az utolsó napjait az otthonában tölthesse, mondtuk, de valójában ezt gondoltuk: hazahozzuk, és addig tömjük gyógynövényekkel, míg újra olyan daliás nem lesz, mint húsz évvel ezelőtt. Aztán egy szép napon - mondjuk jövő ősszel - besétálunk vele oda, azokhoz, akik most kezelték, ők eldobják a sztetoszkópot és döbbenten kapaszkodnak meg valamiben, úgy néznek majd, mint akik kísértetet látnak és azt hebegik: "Jézusom, hát maga él? Hiszen ez... de hát... mégis hogyan?"

Ő majd csak szerényen vonogatja a vállát, de mi fölényesen kicsapjuk az aduászt, hogyaszongya: természetes módszereket kerestünk, mint amilyen például a zsurlótea.

Napi hat csésze zsurlótea. 

Napi hat csésze... Mégis ki a jó franc iszik hat csészényi zsurlóteát egy nap? Még egy egész élet alatt se. 

Feketeretek csepp. Tudod, mire való? Elmondom. Semmire. Viszont tömény retekíze van, ami egészen bizarr, ha kockacukorra csepegteted. Napi 21 csepp vacsora után, aztán várhatod a csodát. Végül is ki tudja, mi lett volna, ha adhatjuk neki továbbra is, mert nem kerül át a covid osztályra, ahol már nem látogathatjuk.

 A rosszabb napokon - például azután, hogy végre én is megtudtam a tényleges diagnózist, vagy mondjuk ma - nyoma sem volt a felhőnek. Inkább egy nagy, lapos követ éreztem a mellkasomban, olyan nehezet, hogy ha nem kapaszkodom össze azokkal, akiknek szintén jutott belőle, elesek és sosem állok fel. De ők itt vannak.

Ma reggel átfutott előttem egy macska a szerpentinen. Sose volt még ilyen, a macskák óvatosak, szépen várnak az út szélén, de ez gondolt egyet, és kirohant elém. Majdnem elütöttem.

És még akkor se gondoltam semmire, hihetetlen, nem? Nem gondoltam, hogy ez jel, érted, hogy nini, egy macska, ő meg nagy macskás, csak nem..? Nem gondoltam ilyesmire.

Lássuk, mi is történt még, ami esetleg...

Ma magassarkúban mentem. Halványan most már rémlik, hogy legutóbb valami rossz történt, amikor ezt viseltem, de reggel csak az járt a fejemben, hogy ez illik a kabátomhoz. Hogy lehettem ilyen elővigyázatlan ezekben a nehéz időkben? 

Amikor reggel megláttam, hogy Dzidze hív, akkor persze már rögtön tudtam, ahogy ő is tudta pár perccel korábban, amikor látta, hogy a doktornő hívja.

Hogy ma hajnalban.

Nem. Nemnemnemnemnem, ezt válaszoltam neki. Egész nap azon gondolkodtam, mikor történhetett pontosan: amikor odabújtam a macskához az ágyban? Amikor lefőtt a kávé, amikor megsimogattam a kutyát, vagy amikor pizsamában ránéztem a mikrón az órára, és azt gondoltam, ha ebben a percben felszállnék a buszra, még pont nem késnék el? Mikor? Miért nem dobbant akkor egy óriásit a szívem, hogy biztosan tudjam, igen, most volt az utolsó lélegzetvétele, hogyhogy nem éreztem, hogy a büdös francba nem éreztem semmit? Aztán este megtudtam, hogy még jóval korábban, még alvásidőben, talán amikor a macska beugrott az ágyamba. Újabban nem szokott velem aludni, de talán most azért jött, hogy megelőlegezze a vigasztalást.

Nem bírom ki.

Nem bírom.

Nem.

Gyere vissza.

2021. október 24., vasárnap

 LCD: "Ma vagyok negyvenegy és fél éves. Remélem, kapok egy fél tortát."

Anya: "Hát ez eszembe sem jutott... Annyit tudok mondani, hogy egy ideje már a negyvenkettest ikszeljük a lottón."

2021. augusztus 20., péntek

Napindító

Látom, ahogy a gyönyörű, sárga kamion betolat a Penny raktárába.

Én az előbb képtelen voltam 20 centivel közelebb állni a fehér autóhoz a parkolóban. * **

*OK, lehet, hogy megpróbálhattam volna, de épp arra sétált valaki. Hajnali fél 7-kor, érted. Arra sétált.

**"Piacon vetted a jogsidat?" "Az ilyennek minek autó, járjon gyalog." Stb. Tudom.

Nem, a jogsimat 24 évvel ezelőtt vettem az autósiskolában sírnivalóan sok pénzért (majd újracsináltattam, amikor ellopták, és amikor lejárt - újabb sírás -, és nem nagyon használtam egy évvel ezelőttig).

 ...

Ezt a bejegyzést régebben írtam, azóta folyamatosan arra kényszerülök, hogy a focipályányi parkoló helyett a kicsibe álljak (ahol általában már csak egy hely van), úgyhogy már egész jól megy, kop-kop-kop.

Múltkor pedig kiléptem a komfortzónámból: felvettem egy csajt, akit látásból ismerek, mert láttam, hogy cipekedik. (Mindig egyszerre - az utolsó pillanatban - érünk az iskolába a gyerekekért, és úgy sajnáltam őket, amikor láttam, hogy ballagnak hazafelé.) Azt hittem, ő is fent lakik a hegy tetején, és baromi sokat segítek rajta, de nem, kb. 200 méter múlva szállt ki, mert még az emelkedő elején lakik, csak ezt nem tudtam. 😀

Nem baj, azért hazaérve megünnepeltem magam és énekelve körbetáncoltam a nappalit. Nem azért, mert rendes voltam valakivel, hanem mert meg mertem szólítani valakit, pedig még csak nem is volt muszáj.

Amint látod, nem változtam.

Bikinini :)

 Néhány hete vettem a Hádában egy bikinialsót, ami annyira cuki és tökéletes szabású volt, hogy egyszerűen nem hagyhattam ott. Múlt héten elmentünk nyaralni, imádtam.

Tegnap nem akartam bemenni a Hádába, isten bizony, de amikor beértem a Sugárba, valami hívott a másik irányba, mint ahol dolgom lett volna (megvan! Az 50%-os matrica a kirakaton, annak a hangját hallhattam), úgyhogy csak betértem megint.

És anélkül, hogy kerestem volna, megtaláltam a bikinialsómhoz tartozó melltartót. Úgy értem, nem egy olyat, ami illik hozzá, hanem AZT. Nem volt tervben, hogy bemegyek a próbafülkébe, de aztán csak nem bírtam ki, és láss csodát: miután egymillió fürdőruhát és bikinit próbáltam fel ezen a nyáron kétségbeesetten, eeeeez, ez a kis turkálós tökéletesen állt. 

Jaj, ne is törődj velem, ezek örömkönnyek...

(A bikinit Szotymi hívta bikinininek, amikor még picike volt.)

2021. július 6., kedd

A meghívás

Még a macskám ivartalanítása előtt, tavasszal párszor láttam nálunk egy érdekes cicát. Olyan a színe, mintha egy fehér macskára ráöntöttek volna egy bögre tejeskávét, a szeme pedig világoskék. (Gondolom, valakijének valamikor volt egy liezonja egy sziámival.)

Néhány napja újra megjelent és úgy tűnik, elég jóban vannak, legalábbis szerintem keresi őt a macskám, amikor kimegy, aztán általában kergetőznek, de van, hogy csak együtt üldögélnek a raklapokon. 

A macskám szereti azzal idegesíteni a kutyánkat, hogy kimegy a kapu alatt, aztán visszafordul és várakozón néz, mintha nem tudná, hogy a kutya nem mehet ki utána (szóval pont úgy szívatja a mostohaöccsét, mint egy olyan kislány, aki féltékeny a kistesójára). Tegnapelőtt is ezt csinálta, az idegen macska közben ült az út másik oldalán az erdő szélén, és kifürkészhetetlen arccal nézte a jelenetet. Máskor a macskám visszajön és játszik tovább a kutyával (egyébként nagyon jó nagytesó), de most, hogy ott volt a barátja, kint maradt vele. Mondtam neki, hogy egyszer elhívhatná hozzánk a kékszeműt, még akár kajálni is, hogy megismerkedjünk.

Tegnap este, amikor felmostam, kipakoltam a kutya és a macska tálkáit a teraszra, majd takarítás közben arra lettem figyelmes, hogy a kékszemű ott van és éppen a kínálatot mustrálja. (Aztán, amilyen hülye vagyok - hisz ismersz -, ahelyett, hogy hagytam volna enni, elkezdtem ciccegni neki, hogy odajöjjön és megsimogathassam, de persze nem jött oda, viszont el se szaladt, csak elvonult.)

Tetkósnak ne mondd el, de szerintem lesz még egy macskánk nemsokára.

2020. november 21., szombat

 Tetkós: "Zoé!"

Noé (fentről): "Igen?"

Tetkós: "Nem te!"

Noé: "Megyek!"