2017. november 19., vasárnap

Hát-hát.

Rátaláltam egy nyereményjátékra, ahol verset kell írni valami olyasmiért, amire már sok-sok éve vágyom. Ennek apropóján elővettem azt a füzetemet, amibe a tervezett regényeim vázlatát írtam. Az egyik sztorira egyáltalán nem emlékeztem, de nagyon tetszett. A füzet elejében lévő zsebben aztán találtam egy vízfoltos lapot, egyik oldalán teleírva mindössze. Pont annak a regénynek a kezdete volt.

Konkrétan ideges lettem, amikor a lap aljára értem, hogy nincs már tovább. Pont valami ilyen történetet olvasnék ugyanis mostanában szívesen. (Épp tartok egy kis szünetet a skandináv krimik között, de a hetekkel ezelőtt elkezdett limonádéregényt képtelen vagyok befejezni, csak hurcolom magammal mindennap.)

Most meg kell írnom, hogy elolvashassam...
(Ezt november 2-án kezdtem el írni, az ominózus piszkozatolt bejegyzés utáni napon. Sajnálom, meg arra se vagyok képes néha, hogy egy bejegyzést befejezzek. Szánalmas, tudom.)

Köszönöm mindenkinek a kommenteket, amelyek a tegnap írt (és piszkozatolt) bejegyzésemhez érkeztek. Eléggé hevesen dobogott a szívem, miközben írtam, és tudtam, hogy nem sokáig fogom fent hagyni. Sajnos, mivel keveset írok már ide, és az emilekre is ritkán nézek rá (még értesítések után is), ma tulajdonképpen véletlenül fedeztem fel, hogy érkeztek kommentek.

Hát igen... egy mondatot többször leírtam és többször ki is töröltem: hogy biztos vagyok benne, rengetegen élnek még így rajtam kívül. Ebben most megerősítettetek. Szívből sajnálom! Nem kellene így lennie. Bár lenne valami megoldás, valami tuti.

Tímea, nem tudom, hol élsz - állítólag nem a szomszédban :-))) -, pedig az tényleg nagyon jó lenne. Sajnálom és kitartás. A kifejezés (biorobot) egyébként találó...

Nimandi1, először is gratulálok hozzájuk, másodszor ahhoz a zseniális vershez - elkezdtelek olvasni, és bízom benne, hogy azért abba bírom hagyni az alvásidőmre. :-) Egyelőre pár másodpercenként csillan fel a szemem valamire, hogyaszongya "Én is!", "Az én gyerekeim is!" , "Itt is nagy kedvenc!", stb. Nagyon jó volt egy mondat, amit nekem írtál. Emésztgetem.

Visszatérve még a tegnapihoz.

Gyanítom, hogy sokan élnek így olyanok is, akikben nem tudatosult, vagy akiket nem zavar a helyzet, mert annyian veszik körül őket, vagy olyan közel laknak a rokonaik, hogy mindig van kivel megosztani gondolatot-felelősséget-életet, és így egyszerűen elsikkad a tény, hogy a társ pont nem társ.

Más vérmérsékletű ember esetleg nem borul ki ennyire.

Vagy vannak életszakaszok, amikor nem fáj annyira. Valahogy soha nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy egy alapvetően kiegyensúlyozott, viszonzott szerelem nélkül nem lehet tökéletesen élvezni az életet. Mindig az jut eszembe még régről, hogy a Bika jelmondata: "szerelemre születtem". Ezen jókat mosolygok mostanában, bár egyrészt hozzátenném, hogy szerintem minden ember arra született, másrészt meg voltak évek az életemben, amikor azt gondoltam, hogy "á, ha nem, hát nem". Volt, hogy nem zavart.
Lehet, hogy ennek a szomorú helyzetnek el kellett érnie egy szintet, vagy annyira el kellett magányosodni, hogy azt érezzem, megkattanok. Lehet, hogy el kellett menni itthonról az őrülten eleven, csodálatosan kiborító gyerekeimnek ahhoz, hogy hirtelen teljesen ölelés és "szeretlek" nélkül maradjak és tudatosuljon, milyen az, ha nincs.

Mindegy...

Jobbulást mindenkinek!

2017. november 1., szerda

Halálosan, őrülten, elmondhatatlanul szerelmes vagyok és tudom, hogy ez az érzés sosem fog elmúlni. Soha. Mindig ugyanezt fogom érezni, valahányszor csak eszembe jut...

Először az esküvőmre gondoltam, de be kell látnom ismét, hogy nem lesz már ilyen (miközben ezt írom, a szívem szakad meg magamért amiatt, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint egyedül fogok megrohadni), úgyhogy legyen akkor a halotti torom. Bár amilyen szerencsétlen vagyok, akkorra már az sem lesz divat, nehogy csak egyszer is engem ünnepeljenek - de ha mégis lesz valami, akár csak a család összeül (mert nyilván szakadni fog az eső a temetésemkor és még az ismerőseim közül is csomóan inkább otthon fogják melengetni a seggecskéjüket, nehogy az az öröm érjen, hogy hatalmas tömeg gyűlik össze a tiszteletemre), szóval ha csak néhányan lesznek is... legyen kelbimbó. Komolyan. Legyen sült kelbimbó és kóstolja meg mindenki, aki ott van. Tudják meg, mi volt az az életemben, ami mindig örömet okozott nekem. Abból a kevés dologból egy.

Persze most szívem szerint hozzátenném, hogy "...és szagolgassák a gyerekeim haját, simogassanak macskát és hallgassanak Toxicrose-t és Sistert közben", de nem szeretném, hogy ha esetleg valaki pont mondana rólam valami szépet, azt a hangos zene miatt ne hallják meg a többiek.

A sült kelbimbó receptje nálam a boldogság receptje is.

2017. október 26., csütörtök

Az egyik kedvenc zenekarom, a Sister énekese felrakott Instagramra egy - szerintem egyébként csodálatosan megható - fotót az újszülött babájáról. (Egészen pontosan arról, ahogyan a mellkasára tetovált rusnya denevérhez öleli a picike kislányt.)

Tök vicces látni, ahogy a metáltársadalom általában rémisztőre sminkelt és/vagy félelmetesen vijjogó tagjai* telekommentelik rózsaszín szívecskékkel a képet.

*jajaszívem

2017. október 21., szombat

Rajzverseny

Egyik este, talán pénteken, szokás szerint ment háttérzajként a tévében Ördög Nóra műsora, tudod, amiben celebek és a cuki gyerekeik válaszolgatnak kérdésekre. A műsor egyedül Szotymit szokta lekötni, mert ő nagyon szereti a gyerekeket, de ezúttal a Nyúl is többször megjegyezte: "ha mi lennénk ott, én azt mondanám, hogy...", "ha majd mi megyünk, és ezt kérdezik..." Egy idő után , mivel nem tudtam mire vélni ezt, rászóltam: "Mégis miért gondolod, hogy mi ott leszünk, hát nem látod, hogy ezek itt mind hírességek és a gyerekeik?" Mire a drágám ártatlanul rávágta: "De hát második lettél a rajzversenyen!"

Akkor esett csak le. Tényleg második lettem egy munkahelyi rajzversenyen (aznap tudtam meg csak), amit nagyon boldogan újságoltam el a gyerekeimnek, mert úgy kellett már bármilyen elismerés a lelkemnek, mint egy falat kenyér. Ő - akinek amúgy a nyomába sem érek, ami a rajztehetséget illeti - még undokoskodott is egy kicsit, amikor elmondtam (egészen addig, míg meg nem tudta, hogy van nyereménycsokim). Nem is gondoltam, hogy ez a dolog megmarad a kis fejében.

De mást is el akarok mesélni a versennyel kapcsolatban.

Elég sokan voltunk ott, igazából egy bizonyos (fódrajzi) területről mindenki. Rengeteg olyan ember, akinek a nevét már ezerszer láttam a telefonkönyvben, vagy ami még jobb: napi szinten hallottam a hangját telefonon, de fogalmam sem volt, hogy néz ki. Rajta volt a bakancslistámon - meg a kollégáimnak is -, hogy egyszer majd megismerem őket. Például - mivel az ő épületükben szokták a véradásokat tartani - bekopogok hozzájuk, hogy bocs, de már kifúrja az oldalamat a kíváncsiság... De persze nem tudom, mikorra gyűjtöttem volna össze a bátorságomat.

Na szóval a megnyitón kihirdették a rajzverseny témáját - jó szar volt, itt még meg sem fordult a fejemben, hogy rajzolok. De aztán nagy unalmunkban (én még mindig nem hódolok a közönség előtt evés szerintem perverz szokásának, szóval lett egy halom fölös időm) elsomfordáltunk a rajzasztalok felé és ott volt az a sok szuper ceruza (még Faber-Castell is!) meg csodálatos üres lapok... szóval nekiültünk. Egyszer csak odajött két lány, és megkérdezték, tudjuk-e, hol kell leadni az elkészült rajzokat, és a nagyszájú kolléganőm, aki aznap kinevezte magát a menedzseremnek, és aki amúgy mindenkivel IS beszélget, rögtön elkezdte kikérdezni őket. Talán nem innen, erről a kirendeltségről jöttek? De. És mégis melyik épületből? Megmondták. Na erre már mind odakaptuk a fejünket. Szakterület? Csak nem... Nagyszájú kolléganőm nem lacafacázott tovább: "Hát akkor kik vagytok ti?", kérdezte udvariasan. Megmondták. Én, ha jól emlékszem, felkiáltottam, és olyan boldog voltam, hogy legszívesebben a nyakukba ugrottam volna. Az a két ember állt előttünk, akiket a legtöbbet emlegettünk az elmúlt évek során, akikkel rengeteget beszéltünk, de arcuk, az nem volt... A vagány mindenkibarátnője, és a félelmetes istenem-add-hogy-ma-ne-legyen-bunkó-velem... Szóval tényleg léteznek! És elmesélték, hogy egy csomószor beszélgettek rólunk és eljátszottak a gondolattal, hogy milyen lenne, ha egyszer átugranak hozzánk ismerkedni. Jaj, tudod, mennyire szeretem az ilyen történeteket - hát még, ha én is szerepelek benne. :-)

2017. október 10., kedd

Seb

Tegnapelőtt, legózás közben egy alkalommal felálltam - túl közel az egyik polc sarkához. Bőgve káromkodtam (nyitott ablaknál, nehogy elfelejtsenek a szomszédok), miközben a családom tagjai, akik nem látták, mi történt, remekül szórakoztak rajtam. Az eredmény egy nagy, vágásszerű seb lett a kis testemen, körbeszínezve a lila, bordó és barna különböző árnyalataival. Mintha késsel szúrták volna meg. Annyira borzasztóan néz ki, hogy naponta többször is megcsodálom, igazából minden alkalommal, amikor mosdóba megyek. Ja, merthogy sajnos a fenekemen van, így aztán csak közeli hozzátartozóknak mutogathatom (ez már megvolt persze).

Eszembe jutott, a gyerekeim hányszor beverik a fejüket ilyen sarkokba, és az mennyire fájhat, ha még én is majd' megbolondultam a kíntól, úgyhogy tegnap el is rohantam munka után venni két csomag sarokvédőt, amit aztán elfelejtettem felragasztgatni. (Volt már egyébként régen, de a gyerekek leszedegették.) Mondjuk a gyerekeimmel esélytelen felvenni a harcot, Mimmó például a múltkor úgy esett le Saab kondigépéről, hogy végül jobbnak láttam, ha tiszteletünket tesszül másnap hazafelé a Balesetin. Ááá...

És igen, annyira nem érnek már ingerek, hogy egy sebtől is napokig el vagyok ájulva.

Nyomtató

A Nyúlnak a festőszakkörre rendszeresen szüksége van A4 méretű színes tájképre.* Először egyik osztálytárs anyukája nyomtatta ki nekünk, amit választottunk, de másodszor már nem mertem megkérni.

A Nyúl tehát múlt héten egyik este kiválasztotta a képet, én hajnalban felraktam pendrive-ra (nyilván elkéstem miatta munkából), délután lóhalálában bevágtattam vele egy ilyen boltba, ahol két színes kép közel sem tökéletes minőségű kinyomtatása és fekete-fehérbe lemásolása (két full sötét, elbaszott példánnyal együtt) 460 Ft volt, ráadásul - ami a lényeg - a nő sem volt túl kedves. (Aztán rohantam tovább a szakkörre, ahol a fiam közölte, hogy ő nem ezeket a képeket választotta. Rohantam tovább oviba a kicsikért, majd haza félórára, majd vissza a Nyúlért a szakkörre, aztán az este további részében a vonyítását hallgattam, hogy ő meg akar halni, mert nem a jó képet vittem.

Na itt döntöttem úgy, hogy faszomat az egészbe, Tetkós keressen nyomtatót a következő alkalomig. Ő felhívta a papírboltos haverját (aki így a semmiből lett olyan kurvanagy haver, hogy már az ő születésnapjára is fel lehetett áldozni egy amúgy családi hétvégét), ő ajánlotta a hozzánk legközelebbi nyomtatóboltot, és ott egy bizonyos nyomtatót (+ fénymásolót + szkennert). Aztán Tetkós hagyta ülepedni a dolgot pár napig, de azt azért megnézte neten, hogy meg is lehetne rendelni máshonnan, 5.000 Ft-tal olcsóbban. Aztán amikor már nem ért volna ide a megrendelés a szakkörig (tegnap reggel) elment megvenni azt a szart, hogy este ki tudjuk nyomtatni a képet a mai festésre.

Ezután tegnap este írt a tanár, hogy elmarad a szakkör, mert kötőhártyagyulladása van. Emiatt egyébként már pénteken sem volt suliban, amit én nem tudtam.

A fenti történet sémája életem történéseinek úgy 90-95%-ára ráhúzható.

Szerintem érdemes lenne sokat sétálnotok az utcámban, hátha nektek is sikerül elkapnotok néhány ötezrest, amikor dobálom kifelé az ablakon.

*Igazából nemcsak emiatt kellett már a nyomtató, konkrétan napi szinten szükség van valamire a sulihoz - ez durva, nem? Ennél már csak az a durvább, hogy pont egyikünk munkahelyén sincs lehetőség nyomtatásra. Hihetetlen, de igaz.