2018. április 20., péntek

Szégyen

85E, reggel 7 (igen, már megint elaludtam). A megálló ilyenkor már tele diákokkal, mostanra már ők vannak többségben (amikor eredetileg ott kéne lennem, 6 körül, még a dolgozók vannak többen). Már nem szállok fel, mert nincs ülőhely és rohadt nehéz a csomagom, de egy anyuka a kisfiával még rohan a hátsó ajtóhoz. A gyerek a Nyúllal egyidős lehet, de magasabb, kövérkés, olyan kis esetlen fajta (emlékeztet a Nyúl egyik osztálytársára, akinek az anyját nem bírom, nyilván a hozzámállása miatt).

Ahogy rohanna fel a magas lépcsőn, elesik. Fel sem tud állni azonnal, térdelésből valahogy felül - biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz az iskolatáska a hátán (nekem is van olyan, hogy leguggolok a gyerekekhez a vállamon a rengeteg cuccommal, aztán elképzelésem sincs, hogyan fogok felállni) -, az anyja ekkor próbál neki segíteni.

Csak sajnos közben felóbégat.

"TE HÜLYE VAGY??? TOMI, TE HÜLYE VAGY?"

Megborzongok. Sajnos ahogyan a gyerekkel, úgy az anyával is tudok azonosulni rögtön. Mert tudom, hogy ez bennem is megvan, csak igyekszem elnyomni...

Az anyának most fontosabb, hogy ő ég, mint az, hogy a gyereke. Fontosabb, hogy mit gondol, aki látja, mint az, hogy mit érez a fia. Jaj, de ismerős, hisz ez az életem... Elkerülni az összes megszégyenülési lehetőséget, mert úristen, mit gondol a többi ember, akik úgy mellesleg egyáltalán nem szereplői az életemnek, de akkor is... (Csak hasonló helyzetekben már tudatos, hogy az első gondolatom - "Ó, a büdös kurva életbe már!" - helyett az általános "Nem baj, semmi baj!"-t mondjam ki. Őszintén szólva ez nagyon sok agyalás - tudatosítás - és gyakorlás eredménye, és folyton rettegek, hogy vajon legközelebb megfelelően fogok-e reagálni egy ilyen gyerekem-nagyközönség-én helyzetben.)

Talán az anya is próbál korrigálni, vagy tovább veszekszik a gyerekkel? Nem is tudom... Hallom a hangját a nyitott ablakon keresztül, de érteni már nem értem, mert indul a busz.

A kisfiú elsírja magát. (Valahogy rögtön fel tudom idézni, milyen érzés gyerekként tinik előtt megszégyenülni...)

Döbbenten állok, nagyon sajnálom a gyereket, akinek az anyja elcseszte a napját - ahogyan egyébként elcseszte a sajátját is. Mert a "Nem igaz, hogy mindig történik velünk valami szar!", majd a "Basszus, mindenki minket bámult!" gondolatok után rendszerint jön a legdurvább, a "Megint egy undorító, szar anya voltam, amikor a gyerekemnek szüksége lett volna a támogatásomra." Ez az a gondolat, ami aztán egész nap újra és újra előmászik, egészen amíg az ember meg nem fogadja, hogy mostantól ilyen helyzetben máshogy viselkedik, jó anya módjára... De aztán ugyanilyen helyzet nem lesz, csak hasonló, amit vagy felismer időben és tudatosan (fogcsikorgatva) jól reagál rá, vagy nem.

Ha olyan, mint én, sose felejti el ezt a mait, hanem feldobja a "Szaranya voltam" polcra, és folyton felpillantgat rá a továbbiakban.

Tomival remélem, ma csupa jó dolog történik, csupa olyan, ami feledteti vele a reggeli dupla megszégyenülést. Az anya pedig remélem, elgondolkodott, bocsánatot kér Tomitól, és legközelebb lesz ereje nem seggfejnek lenni.

2018. április 4., szerda

Hétvégenként (meg amikor otthon van véletlenül) mindig Tetkós készíti el a kávémat. Sajnos, amióta a pyruvatot szedem, kénytelen vagyok félórával korábban kimászni az ágyból, mert a tabletták után kell 30 perc üresjárat, amikor arra gondolok, mi mindent fogok majd összezabálni, ha letelik végre. (De ha ezen múlik a bikinis strandolás boldogsága, akkor ezen múlik, és kész.)

Még akkor is képes vagyok őt megkérni rá, amikor épp a kávéfőző mellett ülök, ő meg a nappaliban, de péntekenként még mindig éjszakáig-hajnalig iszik a haverjaival, és tudja, hogy egyetlen kávéfőzéssel elkerülheti a szombat reggeli vihart.

Egyszerűen imádom, amikor ő készíti a kávémat, mert pontosan tudja, hogyan szeretem: sok kávé, sok tej, annyi tejszínhab, amennyi mév éppen nem dől le, és fahéj, mert az zsírégető hatású.

Szeretem. :-D
Ma van a Patkányok Világnapja.

Vajon illik ilyenkor felköszönteni azokat az exeket, akiket halálosan szerettünk, mégis elhagytak?

(Tegye fel a kezét, akinek évekkel később megpróbált egy ilyen visszaoldalogni az életébe! Jelen... 😈)

2018. március 8., csütörtök

Tulipán

Már rég kiszúrtam azt az embert.

Hol az Örsön, hol a Kökin látom. A ruhája az észrevétlenség összes árnyalatában játszik, szürkék, barnák minden mennyiségben. A haja és a szakálla bozontos, őszes, de az elhanyagoltság jellegzetes sárga árnya borítja. Mindig van nála egy vászonszatyor, olyan, amilyeneket én is hordok, az övé talán sparos, és nagyon-nagyon koszos. A ruhája sem tiszta, viszont kopott.

Az emberem magas, egyenes tartása van, vagyis így, ahogy felidézem, talán picit mégiscsak görnyedt, a sietségtől. Merthogy amikor látom, mindig siet. Érdeklődő arccal, nyílt tekintettel néz mindenfelé, mintha keresne valamit, mintha új lenne itt és nem tudná, honnan indul az a busz, ami neki jó. Az arca pirosas, látszik, hogy sokat van kint, de nem annyira vörös és egyáltalán nem olyan csúnya a bőre, mint a városszerte keringő, mindig részeg hontalanoknak.

Látványosan nem vesz tudomást az emberekről, minden tekintetet kerül, mintha ezzel, meg a sok szürkével megvásárolhatná, hogy akkor vele se foglalkozzon senki.

Ugyan már.

Amikor meglátom, mindig addig bámulom, amíg csak lehet, amíg el nem tűnik a tömegben, vagy amíg el nem szégyellem magam.

Teljesen összezavar. Kisebb csomag van nála, mint egy vándorló hajléktalannál. Talán dolgozik valahol, de nincs lakása? Na de egyszer láttam, amint továbbment a Kökiről, és pont nem az erdő irányába. Hogy van ez akkor?

És nem részeg. Soha nem az, egyszerűen látom és érzem, és tudod, hogy az ilyesmit fogja a radarom. És ennek az embernek valahogy van méltósága. Számít neki, hogy mit gondolnak róla az emberek, ezt látom.

Ma délután már a buszon ülök, olvasok, amikor egyszer csak felpillantok és meglátom őt pár ülésre tőlem, szemben velem. Megörülök neki.

Most is olyan érzésem van, mint mindig, amikor utazás közben látom: mintha összehúzná magát, mintha szégyenkezne, mintha azt várná, mikor szól be neki valaki, hogy ő nem való oda.

Ott a kezében a koszos szatyor most is - de elsőként a virágot látom meg. Egy szál celofánba csomagolt tulipánt fog a szatyor mellett.

Úgy felpattannék, hogy odamenjek és kifaggassam, kinek viszi... aztán ehelyett persze belemélyedek a könyvembe. Az Újhegyin felnézek, és megrémülök, mert nincs a helyén - hé, de hiszen még nem kellett volna leszállnia! -, viszont egy csomóan szálltak fel éppen, és alig látok tőlük oda. Aztán végre észreveszem, a busz elejéből jön vissza a helyére. Jé, mennyi középkorú nő... aha, szóval azért állt fel, hogy átadja nekik a helyet... Majd a nők elővesznek valamit, és már nekem is világos, amit az emberem korábban észrevett, csak  becsukódott az ajtó, mielőtt még leugorhatott volna. Karszalagokat fel...

Előtúrom a bérletemet (mindig van érvényes, de ettől a számonkéréstől valahogy úgy érzem mindig, mintha bűnös lennék), majd elrakom, és nézem, ahogy őt is megtalálja egy nő. Hagyd békén, kérlek, hagyd békén, hát nem látod, hogy tulipán van nála? (Közben újra előveszem a bérletemet, csekkolom, van-e benne jegy. Van. Bárcsak hallanám, mi folyik ott, bár ne ülne mellettem senki, bár oda merném neki adni a jegyet.) A nő továbbmegy, az ember ülve marad, a busz kikanyarodik - a célegyenesbe -, fellélegzem. A nők végeztek, összegyűlnek nem messze tőle, és az egyik - nem az, aki az előbb odament hozzá, hanem egy tenyérbemászó stílusú szőke - odavakkantja neki: "Le kéne szállni!"

"Jól van, megyek már!", mondja, odajön az ajtóhoz, megnyomja a gombot - a megállóban állunk épp -, és semmi. Az ajtó nem nyílik, sőt, a busz elindul, az ember leül. Az ellenőrök felháborodva végigmérik, mintha ő tehetne róla, hogy a buszon maradt, róla beszélnek, a szőkétől elkapok egy félmondatot: "...büdös volt". Tudom, hogy ő is hallja.

Szeretném megrázni a szőkét, vagy legalább odamenni hozzá, és az arcába suttogni: "elnézést, Ön mégis mitől ekkora tufa paraszt? Az édesanyja nem tanította meg Önnek, hogy senkit soha nem büdösözünk le, főleg, ha celofánba csomagolt tulipán van nála?"

Leszállunk, naná, hogy előreengedem az emberemet, hátha megtudok róla valamit, hátha látom, merre indul... Óvatosan leteszi a tulipánt egy fal tetejére, mellé a szatyrot, és hosszasan igazgatja a ruháját.

Én meg rohanok az oviba.

2018. január 30., kedd

Mostanában már annyit reklámozzák ezt a Szörfmosószert meg Elszev Lósampont, mintha Magyarországon mindenkinek lenne szörfje vagy lova.

(A szörfmosószer Tetkós személyes kedvence.)

2018. január 10., szerda

Az előbb azon gondolkodtam, miért nincs soha jó zene, mondjuk kemény rock vagy metál a tévében (tudod, valamelyik közéleti műsorba vagy sorozatba  bevágva*), aztán pár perc múlva a Fókusz egyik részében felhangzott a Hunger (Amaranthe).

Kezdjek el megint esküvőn gondolkodni? ;-)
(Nem.)

*Az például olyan boldogító meglepetés volt, amikor az Éjjel-nappal Budapestben az Eurovíziós Dalfesztivál döntője utáni napon felhangzott egy csomó az ottani dalokból, ráadásul pont a kedvenceim, amiket azóta is hallgatok. (Pl.: Hovig: Gravity)


2018. január 7., vasárnap

(Ez itt még egy októberi bejegyzés amúgy.)

Amikor elmentünk a helyi Ikeába pár hete, annyi illatgyertyát vásároltunk össze, mintha kizárólag azzal akarnánk berendezni a lakást (azért lássuk be, karamell illatú gyertya nélkül mit sem ér az élet, és azt sem hagyhattam, hogy a gyerekeim úgy nőjenek fel, hogy sosem volt gyümölcsillatú gyertyájuk). Szóval vettünk egy tonnát, majd itthon konstatáltam a gyerekekkel, hogy ha cigiznék legalább, mint más rendes ember, akkor most valószínűleg lenne mivel meggyújtani őket. Két nyamvadt, átnedvesedett doboz gyufát találtunk itthon, de azok már semmire se voltak jók. Így aztán heteket csúszott az illatgyertyázás.

Múlt héten vettem végre gyufát, de aztán meg is feledkeztem a gyertyákról.

Szerdán évforduló volt. Mérges voltam magamra kicsit, mert bár többnyire még mindig feketében járok, idén már nem nyúltam automatikusan a feketéért reggel. Igazából csak a buszon jutott eszembe, hogy milyen nap van. (Tulajdonképpen az esetek nagy részében fogalmam sincs a dátumról - lett már így lekésve ebédbefizetés a Nyúlnak.)

Délután, amikor hazaértünk, mire levettem a cipőmet és beértem a szobába, a három gyerek épp nagyon sürgölődött valamit... egy illatgyertyát próbáltak meggyújtani. Pont akkor.

Én biztos vagyok benne, hogy megéreztek valamit.