2015. augusztus 29., szombat

Találd ki, mi a közös Dzidzében, a Nyúlban és bennem! Jó, jó, van néhány dolog, tudom én, de a legközösebb*! Na?

Elárulom: az, hogy mindhárman ma voltunk először Kowalsky-n. Először, de nem utoljára.

*Tudom, nincs ilyen szó. De látod, hogy mégis!

2015. augusztus 24., hétfő

424

424 hónappal ezelőtt 04.24. volt... :-) Eme jeles alkalomból meg is leptem magam három pár meseszép cipővel.*

Ritkán érzek ekkora boldogságot. :-D

*És mit tesz isten, errefelé is jól néz ki a futár.

2015. augusztus 20., csütörtök

A hamis Barbie

Pár napja megkérdeztem Dzidzét, aki a konyhában sütött: "Nem láttad azt a hamis Barbie babát, amit múltkor kapott Szotymi?"
Apa is pont akkor jött be a konyhába, és még jó, hogy mindketten lecsaptak a szóra: mi az, hogy hamis, tán harap, vagy mi? (Persze úgy értettem a hamist, hogy gagyi, utánzat, nem igazi.) Ezek ketten kipoénkodták magukat, én meg mentem a dolgomra. Aztán két perc múlva visszasündörögtem Dzidzéhez. "Te, engem úgy idegesít, hogy a Nyúl nem használja a görkoriját."
Dzidze: "Hát mondd neki, hogy görkorizzon... Különben megharapja a hamis Barbie."

Én nem tudom, aznap hányszor röhögtem ezen sírva, de ahányszor eszembe jutott, percekig nem bírtam abbahagyni. És a "különben megharap a hamis Barbie" azóta a leggyakrabban használt fenyegetés lett a családban.

2015. augusztus 19., szerda

Most pedig utánanéztem, hogy lehetséges-e kruppos roham nyáron. Sajnos igen :-(

Saab

Saab ma (munka előtt) elvitte a gyerekeket sétálni. Egyedül mindhármat - erre a mutatványra még soha senki nem vállalkozott segédeszköz (=ikerkocsi) nélkül, engem is beleértve. Ennek ellenére élve érkeztek haza, mi több, kacagva, ugyanis akkor kezdett újra szakadni az eső, és azt az én gyerekeim imádják. Ezután Saab leült ebédelni, és semmi jelét nem adta annak, hogy zavarják a körülmények, nevezetesen, hogy két kis bolha két oldalról támadva eleszi a kajája nagy részét. Azóta már hazajött délutánosból és megbeszélte a Nyúllal, hogy holnap reggel együtt fognak edzeni (ahogyan szoktak).

Elég hamar kiheverte, hogy tegnap reggel 7-kor az ikrek magasra tartott kézzel, "jepüjééész!" felkiáltással ugrottak a feje mellé a kanapé háttámlájáról (fejenként hozzávetőlegesen harmincszor).

Ő az egyetlen, mondom az egyetlen, aki soha nem húzza a száját, ha a gyerekekkel kell foglalkozni, és bármit csinálnak, ő veszíti el mindannyiunk közül legkésőbb a türelmét. Gondolom, ezek után nem kérdés, miért néz rá mindhárom gyerek istenként.

Ha leszámítjuk, hogy a hosszú évek alatt még egyszer sem pakolta el maga után a konyhai mérleget, azt kell mondjam, ő a tökéletes pasi (Bögre kedvéért: férfi :-D),  az egyetlen az ismeretségi körömben, ami azért elég szomorú tény.

De most erőt veszek magamon (ami nem nehéz, mert telefonról írok) és befejezem az öcsémmel való dicsekvést :-D, mert igazából csak a gyerekek iránti szeretetéről akartam írni.

Ma egész nap azon gondolkodtam, hogy vannak apák, akik alig ismerik a gyerekeiket, akiket alig ismernek a gyerekeik, pedig papíron együtt élnek. Akik büszkén fújják évekig a faszságot, miszerint "én dolgozom, a háztartás meg a gyerek a nő dolga"; "amíg kicsi a gyerek (értsd: kb. amíg nem lehet vele kocsmázni), én nem tudok mit kezdeni vele"; "dolgozom, mint a barom, jár nekem utána a szórakozás/vedelés/megszállottan sportolás stb." Tehát akik a gyereknevelést látják, mint feladatot, nem pedig a gyereket, mint a legkönnyebben szerethető családtagot (akinek meg nem mellékesen jogos igénye van mindkét szülőjére.) Akik a nagy, eszeveszett kapálózásban, hogy a lehető legjobb indokot találják meg a távolmaradásra, az óriási rémületben, hogy nekik itt dolguk lenne pedig, szinte teljesen megfeledkeznek arról, hogy ők valójában szeretik a gyereküket.

Nem, nem (csak) Tetkósról* írok most - keményen hangzik, de még nem láttam példát jó apára. Aki már az elején is jó.  Persze tudom, hogy van ilyen (van is két olvasóm, akinek ilyen társ jutott), de személyesen nem ismerek egyet sem. Az a baj, hogy az átlagos apák annyira elégedettek a saját maguk által kitalált távolmaradási indokokkal, olyan bombabiztos kibúvóik vannak esetenként és általánosságban is, hogy bármit mondasz (bárhogyan) erre vonatkozóan, azt vagy az "ostobaságok", vagy a "hárpiaságod bizonyítékai" dobozba pakolják azonnal. Ez pedig azért probléma, mert valószínűleg soha nem fog tudatosulni bennük, hogy mennyi mindent vettek el a gyereküktől.

Kedves "igazoltan" távol lévő apukák (igen, kisbetűvel...)! Kérjetek tanácsot nyugodtan Saabtól, ha egyedül nem tudjátok, hogyan kell apaként viselkedni. De ha a kérdezés derogál - mert nyilván -, akkor összefoglalom én:

- szeretni;
- ezt ki is mutatni;
- jelen lenni.

Oszt kész.

*Mostanában mintha igyekezne, kopp-kopp-kopp, bár azért a nyári 7 hét távollétünkkel eléggé a kedvére teszünk...

2015. augusztus 11., kedd

A bikini

Azon gondolkodtam mostanában, hogy ha a felsőoktatásban tantárgy lesz a balfaszság, vajon melyik neves külföldi egyetem által felajánlott tanári állást fogadjam majd el. Merthogy ha majd lesz időm, és mondjuk "balfasz" címkével látom el a hasonló bejegyzéseimet a könnyebb kereshetőség kedvéért, versengeni fognak értem, nem vitás.

Történt ugyebár, hogy tegnap megjelentünk egy általam eddig nem ismert vidéki strandon. Azért ott, mert Tetkós egyik haverját köti oda néhány szál, így hát Tetkós egy gyors szócsatában megdöntötte minden arra vonatkozó érvemet, hogy miért a Balatonhoz menjünk unalmasan édesötösben, és tegnap 10-kor Anettékkal együtt elindultunk az ellenkező irányba. Mellesleg rohadtul dühített, hogy nekem kell igazodni a haverja "tízórájához", az fel se merült, hogy esetleg hozzánk igazodjunk és akkor induljunk, ha kényelmesen elkészültünk, de úgy döntöttem, kihozom magamból a maximumot és meglepem a bagázst, hiszen ők a "leharcolt külső - tűzokádó házisárkány belső" kompozícióban látnak leginkább (amit egyébként az hoz ki belőlem, hogy Tetkós az ő társaságukban van, mintha kellene mögé a katonaság, ha velem van, na de ugorgyunk). Szóval szép leszek és vidám egy egész napig, nehezített pályán (haverok + strand), ez volt a terv.

Múltkor otthon vettem egy bikinit, mert már úgy kb. három olyan bikinim volt gyors egymásutánban, amiből, ha nem vigyáztam, másfél másodpercenként kibuggyant volna a mellem, ami nem zavart volna, ha már a plasztikai műtét után vagyok, de így jócskán elegem lett mostanra az égésközeli állapotokból. Szóval beújítottam egy ilyen kis fekete fidres-fodros csodát, ami olyan kemény, mint a páncél, úgy alá volt dúcolva minden, hogy akár cigánykerekezve is megközelíthettem volna a célállomást, akkor se történik baleset. Csillagos szoknya, természetesen, mert hát igaz, hogy arcpirítóan rövid, de bikini lesz alatta úgyis, nemde? 

Szóval szorított az idő, de azért igyekeztem összeszedni magam. Hajam rendben (értsd: megmosva); sok év után idén a bőröm sem világít UV-lámpa alatt; a borotvám éles; a hasamat be tudom húzni egyenesre (mondjuk akkor ráncos, de ha kicsit közben kihúzom magam ííígy, akkor kisimul); valahonnan majdcsak összevakarok pár mosolyt is, végül is a gyerekekre nézve könnyű lesz, ja, és a napszemüvegem szára sincs kilazulva. Minden OK. Irány a strand. Túl. Fogom. Élni.

Tetkós kitett magáért, nagyon aranyos volt, még velem is beszélgetett. (Igaz, más felnőtt nem is volt a kocsiban.) A strand igazán helyes, Tetkós "semmi különös"-nek írta le, ami igaz, de így tökéletesen megfelelt. Sok medence, sok árnyék, sok étkezési lehetőség, játszótér, szuper mosdó. Na de, hogy a mosdóba hogyan jutottam el...

Lefoglaltunk egy helyet, Anett elment átöltözni, én meg nagy büszkén, hogy milyen felkészült voltam, elkezdtem levetkőzni (miután bekentem magam naptejjel, ennek még lesz jelentősége). Sikerült úgy letolnom a szoknyámat, hogy a bikinialsóm nem jött vele, gondoltam, innen már nyert ügyem van. DE NEM. Mielőtt a medencébe indultam volna a besózott gyerekeim és Tetkós után, az egyik haverja odaszólt: "LCD, kilóg hátul a címkéd." "Ahh - kacagtam fel magabiztosan (bár a belső énem nyilvánvalóan már itt a fogát csikorgatta). - Már megint?" Azzal hátranyúltam, hogy visszadugom a címkét, de igen nehezen ment. Még szép, hogy nehezen, ugyanis a bikinialsóm - vagy mondjuk inkább így: az a kibaszott bikinialsóm - kifordítva volt rajtam. ÉRTED? KIFORDÍTVA. RAJTAM.

Nagynak színlelt, de valójában mákszemnyi magabiztosságom itt természetesen el is illant, de azért igyekeztem összekaparni némi tartást, és legalább nem vetettem magamat a földre, hogy "a kurva életbe már, ilyen nincs, ez nem lehet igaz!" kiáltással tépjem magam körül a füvet (bár a belső énem azonnal megtette). Nem tudom pontosan, hogyan kellett volna reagálnom, Tetkós akkor már a medencéknél volt, így nem bújhattam mögé, hogy onnan pislogjak kifelé (estig). De suttoghattam volna a fiúknak valamit, ami csak annyit takar, hogy sürgősen a mosdóba kell mennem, semmi többet. Mondom suttoghattam volna. Az égés ezzel szemben a következőt hozta ki belőlem: "Basszus, hiszen ez fordítva van rajtam, úristen!" - kiáltással rávetettem magam a táskámra, hogy újra előkotorjam az akkurátusan összecsomagolt csillagos szoknyámat, és magamra húzzam. 

Aztán kis ideig még guggoltam azt várva, hogy mindenki eloldalog legalább egy kurva sört venni vagy valami, vagy esetleg alattam nyílik meg a föld, de nem. Egyik sem. SENKI se mozdult. Legalább röhögtek volna! Akkor legalább tudom, hogy most röhögnek, és nem a hátam mögött fognak majd később. De semmi. Senki se röhögött, senki se szólt, mindenki csak állt és lesett valahova, de hogy hova, azt nem tudom, mert mind napszemüvegben voltak. (Hárman.) Hát itt már nem volt honnan méltóságot összeszedni. "Ez itt már meg volt baszva", mondanák felénk. 

Szóval felálltam és elindultam a mosdóba (a sátrunktól nyílegyenes, kb. százméteres út - na jó, legyen inkább ezer - vezetett a mosdókhoz, amit a belső énem toporzékolva és ököllel a levegőbe csapkodva tett meg) és utólag már sejtem, hogy a szoknyám pihekönnyű bélése is fel volt akadva a bikinimbe közben valószínűleg. A mosdóban némileg szentségelve (és leszarva, hogy a szomszédos fülkékben mit gondolnak) kifordítottam a bikinialsómat, de mielőtt felvettem volna, rutinszerűen gyorsan megdörzsöltem, na így sikerült a teljes elejét fehérre festeni naptejjel, amiről azt hittem, hogy már rég beszívta a bőröm. (Na itt a belső énem gyorsan szétnézett, mivel vághatná fel az ereit.) Kinyitottam az ajtót, legalábbis úgy éreztem, hogy szimplán csak nyitottam, de mivel ez szélső fülke volt, az ajtó hangos robajjal vágódott neki az egyik csapnak, és naná, hogy ott is lesett éppen egy csaj (tudod, amikor valaki néz, de úgy tesz, mintha nem nézne), végig, amíg a bikinibugyimat a csap alatt tisztára mostam. 

Nos, ettől már nem volt lejjebb. Ja, de.

Elindultam visszafelé, az egész bagázs mozdulatlanul lesett felém végig, akkor már kiegészülve Tetkóssal és a gyerekeimmel, de legalább Szotymi odaszaladt elém, így foghattam. Gondoltam, egye fene, úgy teszek, mintha nem is süllyednék el szégyenemben, és ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy kifordítva veszem fel a ruhámat, majd pedig felveszem visszafordítva is. De amikor visszaértem a helyünkre, a szomszéd sátornál ülő buzeráns büdös paraszt pasi láttán nyilvánvaló lett, hogy pár perccel korábban túl hangos voltam. Teljesen egyértelműen vigyorgott rajtam. Aztán a nap folyamán végig. Próbáltam úgy visszanézni, hogy a pillantásomtól holtan essen össze, de nekem akkor már ez se ment. Vagyis hát napszemüveg volt rajtam, de ez már csak most jut eszembe.

Így történt. Ja, a strandolás jó volt, a gyerekek imádták a vizet, egymást és a többieket, ugráltak trambulinon, ami nekünk nincs, mi is fantasztikusan éreztük magunkat, elfáradtunk, lebarnultunk, finomakat ettünk, Anett meg én bepótoltuk a többhetes kihagyást a szövegelést illetően és mindenki nagyon aranyos volt, szóval úgy egyébként tökéletes nap volt. De kit érdekel ez már. 2015. augusztus 9-én fordítva vettem fel a bikinimet. Ennyi. :D

2015. augusztus 10., hétfő

A gépek lázadása

Ezt a bejegyzést a legnagyobb titokban írom a laptopomról, mert ha a telefonom megtudja, nekem végem. Azt hiszed, megbolondultam? SZÓVAL SZERINTED ŐRÜLT VAGYOK???

Elmagyarázom.

A Nyúllal mostanában Mary Poppinst olvasunk, pár napja volt soron a Lark kisasszony Petikéje c. rész. Ha valaki nem olvasta a könyvet (amin nem csodálkozom, mert nekem iszonyatos zagyvaságnak tűnik most, bár gyerekkoromban eléggé tetszett, meg a Nyúl is szereti), akkor elmondom, ez a rész arról szól, hogy Lark kisasszonynak - aki minden valószínűség szerint egy vénkisasszony - volt egy agyondédelgetett kiskutyája, Petike, aki kizárólag a legjobb kajákat kapta, kintre felöltöztették, nehogy megfázzon, cicomázták, maníkűrözték, puszilgatták, meg minden, amit el tudsz képzelni. Erre az a hálátlan, büdös dög fogta magát, a kerítésen keresztül összehaverkodott egy csavargó korccsal, aztán választás elé állította Lark kisasszonyt, hogy vagy befogadja a koszos haverját is, vagy ő megy el otthonról és soha többé nem látja a kisasszony.

Másnap jöttem rá, hogy szerintem nálunk is ez a helyzet. Például a mosógépem vagy a telefonom azért olyan szemét velem, mert tudják, hogy szeretem őket, vagy éppen túlszeretem őket, és mindenáron szabadulni akarnak az aranykalitkából. Innen üzenem a telefonomnak - ha mégis eljutna valahogy ez a bejegyzés hozzá - hogy ha így folytatják, nincs már olyan messze a szabadulás, és ezt nyugodtan megmondhatja a mosógépnek is...

Merthogy az van, hogy én állandóan hangoztatom, mennyire szeretek ebben a korban élni, a korlátlan lehetőségek korában, amikor gép mos ki helyettem, hűtő hűti a kajámat és mikró melegíti, akkor telefonálok, amikor akarok, és bármilyen információt azonnal elérek. Rühellem azokat, akiknek folyton sír a szájuk, hogy de jó volt a 80-as években (de azért a telefon ki nem esik a kezükből soha, és wifi nélkül előbb halnának meg, mint víz nélkül). Azt hinné az ember, hogy ezzel a hozzáállásommal a modern kor összes általam is birtokolt vívmányának a kis kedvence vagyok, szeretnek és kezesbárányaim mind. Ez lenne a normális, nem igaz?

Nem pedig az, hogy a mosógép a gondos  ápolás és simogatás ellenére kénye-kedve szerint (de kiváltképp akkor, amikor másnapra feltétlenül szükséges ruhákat mos) elromlik, majd ugyanilyen szisztéma szerint megjavul akkor, amikor már mindegy; tönkreteszi a saját fedelét, ami rendre rávágódik a kezemre, meg mindenféle más aljasságokat eszel ki.

Nem is az, hogy a laptop - ne haragudj, Kedvesem, tudod, hogy nem úgy értem -, amikor hetek-hónapok után végre elővehetem, bosszúból órákon át frissítéseket telepít, majd abban a percben végez, amikor valamelyik gyerek pont felébred.

És nem is az, hogy a digitális fényképezőgépek egyik napról a másikra egyszer csak nem nyitják ki többé a szemüket, és a szervizből hazatérve is csak egyszer, résnyire.

OK, a fentiek esetében mondjuk átértékelhetjük a szándékosságról alkotott véleményünket, de amit a telefonom művel velem, azt már semmiképpen sem lehet betudni a véletlennek, a technika ördögének vagy a karmámnak.

A TELEFONOM UTÁL ENGEM.

Huhh. Hát leírtam. Nagyon nehéz volt, mert úgy vagyok vele, mint az igazán nagy szerelmeimmel voltam - őt is sokkal tovább szeretem, mint kéne, még a sokadik szemétsége után is, sajnos.

Én tényleg mindig kiálltam mellette, megvédtem, amikor Tetkós szarnak nevezte, pedig... hagyjuk.  (Pl. következetesen azt állítom róla, hogy szuper képeket készít, de az igazság az, hogy még egyetlen nyomorult szelfit se tudtam csinálni, amit vállalni mernék.) Tisztességgel elsirattam decemberben, amikor új telefont kaptam, majd boldogan vettem kézbe újra, amikor az új telefonomat egy hónap után a falhoz vágta valami köcsög, khm... És az én kicsikém mintha megemberelte volna magát akkor, mintha ő is megörült volna, hogy újra együtt vagyunk, minden baja elmúlt, jobb volt, mint amikor a szerelőtől hazajött. Nem villogott és váltogatta magát a képernyő a kezem alatt; nem indított el hangosan zenélő játékokat, miközben épp Anyával beszéltem, mint ahogy nem is nyomtam le a fülemmel a telefont beszéd közben, hogy aztán - szintén a fülemmel - felhívjak valaki mást, szóval mondhatni, tökéletesen működött. Azt hittem, ő is szeret, a fenébe is!

Tudom, hibáztam, amikor a gyerekek kezébe adtam - pontosabban, hogy engedtem nekik megfogni, mert azért annyira mazochista még én sem vagyok, hogy önként adjam bárki kezébe a telefonomat. (Már régebben.) Az ilyen alkalmak, amikor kicsi kezek szorongatták visítva - mert persze mindenkinek egyszerre kellett volna - nemigen tettek jót a kijelzőjének, és végül is minden baj ebből származott. De azt akartam, hogy ők is szeressék, na! Nagyon ügyesen kezelték! Általában. Mondjuk nem kellett volna kétszer is felhívniuk Bezoccit munkaidőben, amikor én éppen teregettem. (Bezocci szerint jól elbeszélgettek, de tudom, hogy nem.) Nem kellett volna ismerősnek jelölniük egy ikres nőt csak azért, mert mindketten benne vagyunk egy csoportban. És igen, a kenyérsütős zárt fórumba sem kellett volna jelentkezniük a nevemben. (Ezek eddig az ikrek voltak.) De tudom, a Nyúlnak sem kellett volna odaadnom játszani, hogy kétszer kinyomja a bejárat előtt álló futár hívását karácsony előtt, és még csak ne is szóljon. 

Szóval tudom, hogy hibáztam, de nem gondoltam, hogy ennek ilyen következményei lesznek. A telefonom ugyanis elkezdett gonoszkodni. Először pár hónapja. Egy fórumos ismeretlen ismerősöm kiírta, hogy a gyereke beteg. Amikor legközelebb ránéztem a kiírására, már tele volt a kommentjeimmel: szerelmes szmájlikkal, meg nevetősekkel, meg még nem is tudom, milyenekkel. Azt hittem, elsüllyedek, szégyenkezve kértem bocsánatot a gyerekeim miatt, de most már nem vagyok benne biztos, hogy ők voltak. Pontosabban egyáltalán nem hiszem.

A következő alkalom kb. 3 hete volt: egy másik ismeretlen ismerősöm valamilyen receptet kért, szintén a fórumon. Mivel érdekelt az adott étel, később is ránéztem a kérdésére, láttam, hogy már 7 komment van alatta, még gondoltam is, hogy milyen szuper, most aztán meríthetek ötleteket. Megdöbbenve láttam, hogy az összes kommentet én küldtem: integető macskákat meg doromboló macskákat felváltva. Akkor történetesen a zsebemben volt a telefonom, és azt hittem, elsírom magam dühömben. (Ráadásul telefonról nem is tudok kommenteket törölni. Most laptopról persze megtehetném, de most meg ezt írom, és nagyon meg fogok lepődni, ha sikerül úgy befejeznem a bejegyzést, hogy közben senki nem kezd álmában ordítani nálunk. Szóval nincs időm.)

A legdurvább, hogy én magamtól nem is tudom, hogyan kell ilyen macskákat küldözgetni facebookon! Nem is akarom tudni!

Aztán tegnapelőtt... Áááh... A fügefához menet hallottam a kocsiban egy tökjó számot, gondoltam, rákeresek a dalszöveg alapján. Felvettem a telefonomat az ülésről, feloldottam a billentyűzárat, mondom feloldottam a billentyűzárat - olyan ábrám van, hogy el se hiszed -, és valami borzasztó gyanús, rohadék szmájligyűjteményt találtam. Gyorsan visszalépegettem, és sajnos okkal volt görcsben a gyomrom: egy harmadik ismerősömnek (ő kivételesen nem ismeretlen ismerős, ő tényleg létezik, mert már láttam élőben :D) a gyerekeit ábrázoló fotóját sikerült agyonkommentelnem szerelmes szmájlival, röhögő szmájlival, valamint keservesen zokogóval is. 

Nem is tudom, miért írtam ezeket egyes szám első személyben, hiszen nekem a legkevésbé sem volt közöm a fentiekhez, az egyes szám harmadik személy lenne a megfelelő... És biztos vagyok benne, hogy ha megnézném az utóbbi időben általam kedvelt dolgokat mondjuk, érne egy-két meglepetés. 

Mit csináljak? Mert ha három a magyar igazság, akkor letudtuk. Ha plusz egy a ráadás, akkor még van mitől félnem. De ha a telefonom örökre megutált? Mi jöhet még? Bekéredzkedik a nevemben valami röplabdás fórumra? Vagy műszálas zoknit rendel eBayről? Vagy tank alakú kötött mamuszt a Meskáról?

FÉLEK. 

(Ugyanitt Samsung Galaxy ACE3 eladó, de a vezetékesen hívjatok! És csendben!)

2015. augusztus 9., vasárnap

Napok óta izgatott voltam, hogy ma, életemben először enni fogok nem aszalt, hanem rendes fügét, de mire leértünk, lerohadt a fáról az összes. Nő a következő adag, rengeteg apró, zöld gyümölcs van már a fán, ezek nyilvánvalóan akkorra fognak majd lerohadni, mire legközelebb megyünk.

Elnyelte a föld továbbá a mentámat, amivel tudtam volna mit kezdeni, de legalább a citromfű tartja magát, amit meg igazából nem is szeretek már. Mindig az jut eszembe róla, hogy az ember mennyi faszságot bevet, hogy ne legyen ideges - citromfű, macskagyökér, Xanax -, pedig seggfejek ellen bármelyikből bármennyit adagolhat, azok nem múlnak el... A citromfű kapcsán nekem mindig feljön a rohadékexes korszakom, amikor tényleg minden ilyesmit, mondom mindent, ami csak elérhető volt, addig szedtem, amíg volt belőle. (Pedig ha csak egyszer úgy istenigazából összerugdoshattam volna RE-t, szerintem még akkor is jobban jártam volna, ha feljelent és mondjuk ülnöm kell valamennyit.*)

Nagyon örülök amúgy, hogy lefekvés előtt félórával még megettem egy tonna dinnyét, mert így legalább megint itt baszom a rezet az éjszaka közepén ahelyett, hogy aludnék, pedig holnap korán kell kelni, mert strandra megyünk.  Ja, neeem, dehogy haverok nélkül, hova gondolsz...

*De szerintem felmentettek volna.

2015. augusztus 5., szerda

Rám egyébként olyan nagy hatással volt az iskola, hogy ha leejtek egy könyvet vagy papírt, még ma is rálépek, mielőtt felvenném, nehogy feleltessenek belőle.
Egy mondat a feminától: "...Szeles Mónikán jól látszik, hogy karcsú."

Bravó!