2016. április 26., kedd

Én tényleg nagyon de nagyon boldog lettem tegnapelőtt a sok szülinapi köszöntéstől (úgy látszik, ez a dolog is úgy működik, hogy ha sokan kívánnak valamit - pl. tegnapelőtt, hogy boldog legyek a szülinapomon -, akkor az megvalósul). Itt is köszönöm mindenkinek, akit ebből az életemből ismerek, hogy írt, mert ez meg talán még fantasztikusabb, hogy olyanok, akikkel max. 2x, ha találkoztam (van, akivel csak egyszer; van, akivel láttuk egyszer egymást távolról; és van, akit egy újságban láttam, meg voltunk már párszor egy légtérben)... Jaj, meg kaptam különösen szép üzeneteket is. Pl. (nem szó szerinti idézet): "kívánom, hogy olyan boldog légy ma és életed minden napján, mint amilyen én voltam, amikor megszülettél". Ó..! Meg a kedvenc dalom (imádom, amikor valaki figyel rám annyira, hogy tudja, milyen zenét szeretek), meg cuki és vicces üzenetek... ó, szuper volt.

És egyébként meg tökmindegy, hogy az emberek maguktól tudják a szülinapodat, vagy fb-emlékeztetőből, ez arról szól, hogy veszik a fáradságot, hogy írjanak neked. És ez valami fantasztikus érzés, szerintem annak is, aki nem annyira egoista, önző és nárcisztikus, mint én. Szóval megfogadtam, hogy többé én se feledkezem meg másokról (vagyis inkább nem húzom el késő estig, hogy akkor már ne merjek írni - de tegnap aztán mégis pont ez történt).

A Nyúl készített nekem ajándékot, Tetkós elintézte, hogy az anyja vigyázzon a gyerekekre (nem is tudom, melyikük a nagyobb hős), és elvitt engem vásárolni. Igaz, hogy végül csak az Auchanig jutottunk, ráadásul én fizettem, de az élmény a lényeg, nem igaz?

A szülinapom ugyebár a kísérleti állatok világnapja is (nem tudtam erről megfeledkezni, így többször is eszembe jutottak a patkányok, meg ezrn a vonalon haladva néhány exem) - de azt mondtam már, hogy Apának akkor van a névnapja, a szülinapja pedig az állatok világnapján?

Ja, Isten is kedveskedett nekem egy aprósággal a nagy nap alkalmából. Hetek óta minden egyes nap úgy indultam haza a munkahelyemről a verőfényes napsütésben, hogy édes istenem, kérlek, csak egy kis időre legyen szar idő, mondjuk öttől hétig, többet nem kérek. Isten következetesen figyelmen kívül hagyta a sírás-rívásomat, mint egy jó apa, hogyaszongya "ha annyira akarod, majd megkapod a születésnapodra".

Hát így esett, hogy esett.

2016. április 25., hétfő

Azon gondolkodtam megint (vajon már írtam?), hogy azért jobb tömegközlekedés vagy tömegben várakozás közben könyvet olvasni, mint a telefont piszkálni, mert a könyvet sokkal kisebb valószínűséggel fogják kikapni az ember kezéből.

Ezt mondjuk a buszmegállóban írom.

2016. április 15., péntek

Leírom, mert ilyen szépet a 36 év (-10 nap) alatt még talán nem is mondtak nekem.

Egy anyukával váltottam pár szót a bölcsiről,  amikor hirtelen megkérdezte, mivel foglalkozom. Megmondtam. "Csak mert elnéztelek itt a játszótéren, és már mindenre gondoltam a divatbloggertől kezdve... Nagyon tetszik a szetted!"

TESSÉK???

Próbáltam nem bugyután vigyorogni, de a belső énem nyilván könnybe lábadt szemmel, hujjogatva táncolta körbe a játszóteret.

2016. április 11., hétfő

Annyi sztorim van, amit elmesélnék, te úristen, és egyszerűen nincs időm egy ujjal bepötyögni, a laptopomat meg újra kéne telepíteni, hogy bármit kezdhessek vele.

Nagyon sajnálom egyébként, hogy ez van, annyira nem akarom, hogy elvesszenek ezek a dolgok.

(De legalább a blogolvasást elkezdtem pótolni.)

2016. április 3., vasárnap

Egyébként a gyerekeim továbbra is csodálatosak és tökéletesek. Imádom őket, szerintem nagyon jól elvoltunk egymással a héten. Csak az lenne az ideális, ha mindannyiukra jutna egy-egy felnőtt (úgy kell szépen mondani, hogy "nagyon elevenek"), plusz lenne még egy ember, aki főz.

Meg napi két fix kávészünet.

Motiváció

Holnap már végeznem kéne, de mivel egy párszor elaludtam sajnos (=bementem mesét olvasni a gyerekeknek, hogy ha elaludtak, majd tornázok, aztán másnap hajnalban ébredtem melegítőben, esti fogmosás nélkül), még csak a 24. napnál, vagyis 3,5 percnél tartok a kihívásban.

Az az igazság, hogy mindennap egyre nehezebben fogok hozzá... Ma már nem nagyon hittem magamban. Aztán a 30. másodperc táján felébredt Szotymi, kimászott az ágyból, szó nélkül odabújt mellém katicapózban, és aludt tovább. És a továbbiakban, amikor kb. ötmásodpercenként úgy döntöttem, hogy feladom, csak rápilantottam, aztán folytattam. Ha ő nincs ott, most valószínűleg már utálnám magam, amiért abbahagytam, így viszont holnap megint 3,5 perc.

Csak sajnos már Pesten.

2016. április 2., szombat

Fehérje

Rendeltem fehérjét.

Úgy voltam vele, hogy ha már rendszeresen azon kapom magam éjfélkor, hogy a kis súlyzóimat emelgetem, vagy a lábaimat, szóval, hogy lassan meggebedek, csak ezen a nyáron kinézzek végre valahogy (ez a nyár nagyon fontos valamiért), akkor segítsünk rá, amivel még lehet. És ha történetesen fogyasztással lehet, ráadásul olyasmit kell fogyasztani hozzá, ami édes..? Hiszen én mindent szeretek, amit be kell vinni a szervezetembe, pláne, ami édes! Hohohohó, kezemben a boldog élet kulcsa!

Nem használom ezt a kifejezést (ezt véletlenül pont nem), de a lófaszt.

Ja, a fehérjeporra, vagy mi ez, azért volt szükség, mert annyit már sikerült a környezetemben lévő gyurmagyuriknak a fejembe verniük, hogy az izmokhoz fehérje kell, de az én húsfogyasztásommal (ami kb. háromnaponta fél virsli, amit meghagytak a gyerekek, meg a hétvégi mekis sajtburgerem esetleg) nagy valószínűséggel nem tudom fedezni a szükségletet. Több húst meg nem fogok enni, ha egyszer utálom. (Ja bocs, tényleg, akkor mégsem szeretek mindent, amit enni kell.)

Na a múltkor napokig agyaltam, mielőtt tesóim leadták az aktuális rendelést - szinte megrészegített a hatalmas választék! -, majd végül a csoki és a citromos sajttorta ízű cucc mellett döntöttem (ők meg, a drágáim, igazodtak hozzám). Berendeltem ipari mennyiséget megsemondommennyiért, hogy akkor majd én mostantól ezzel fogom helyettesíteni munkában az ebédre vitt kiflimet (35 Ft/nap), és így hirtelen a közérzetem, az energiaszintem, a fizikai és a szellemi teljesítményem is olyan mértékben javul, hogy az első napok után megnyugszik a szívem, és derűsen hirdetem minden szembejövőnek, hogy eeezt, ezt ki kell próbálni, mert ez csoda.

Nem tudom, említettem-e már, hogy a lófaszt.

Anyáéknál vagyunk a héten, és én csak otthon akartam elkezdeni az izét, az új életet, de ma kedvem támadt megkóstolni ezt a cuccot, úgyhogy bekevertem egy adagot...

Életemben, azt hiszem, a terhességeim elején voltam ilyen rosszul, mint ettől a mosléktól. (Nem tudom, elég érzékletes-e az a leírás, hogy "ízesített nyál"?) Hát igya ezt munkában az, akinek hat anyja van.

Miközben a kedvenc jógagyakorlataimat végeztem edzés után levezetésként, végig azon gondolkodtam, hogy ha most hánynék, az hova menne.

Tényleg létezik ember, aki ezt nem csupán kényszerből fogyasztja, hanem finomnak is találja? Bleee...

A múltkor LifeTilt Tomi írt egy bejegyzést az edzeGETŐ emberekről, ami lényegében arról szólt, hogy ha nem az edzésnek és a megfelelő táplálkozásnak szenteled a gondolataid 90, és az időd 99%-át, akkor egy szarsenki vagy. Azt olvasva nagyon elszégyelltem magam, aztán a következő edzeGETÉS alkalmával ÉJSZAKA arra gondoltam, hogy különben meg leszarom. Pont az ilyeneket döngölte ugyan a földbe, mint én - akik megtesznek néhány dolgot, edzenek kicsit, meg odafigyelnek a táplálkozásra valamennyire, és ezért még büszkék is magukra -, de úgy döntöttem, megbocsátok neki, mert nem tudja, miről beszél. Végiggondoltam az életemet, a napjaimat, és egyszerűen nem találtam az edzésre fordítható lyukakat az időmben, csak az van, amit az egyébként nagyon is kijáró alvásidőmből lopok el az agyamtól az izmaim számára.

Az, hogy még élek, nem jelenti azt egyébként, hogy jól bírom, ékes példája vagyok ugyanis annak a ténynek, hogy az alváshiány a részegséghez hasonló tüneteket okoz: otthon gyakorlatilag folyamatosan ordítok (megjegyzem: nem ok nélkül, és sose én kezdem, de egy anyának benne van a munkaköri leírásában a birkatürelem minden helyzetben), egyensúlyproblémáim vannak (nem, nem viccelek), és bármikor el tudnék aludni (igen, értekezleten is).

Hát így vagyunk. De nem adom fel. Előre az elismerő tekintetekért a strandon! Vagy legalább egyetlen kicseszett elismerő tekintetért már végre. :-D
Nézzük a Testcserét, ami elég jó filmnek tűnik, csak van benne valami természetellenes. Az apuka először egyedül kel fel az ikerbabákhoz éjjel (pelenkáz-etet), aztán két jelenettel később egyedül fürdeti az ikreket, miközben beszélget a harmadik gyerekkel, aki ott ül a wc-n.

LCD: "Ezekre a gyerekekre tojik az anyjuk, vagy mi van?"
Dzidze: "Nem, csak ilyen egy normális apa."

Most komolyan kérdezem: tényleg van ilyen? (Valamint: Dzidze mégis honnan tudja, milyen egy normális apa?)